Az ember felkel, félálomban elbotorkál a pályaudvarra, felszáll a vonatra, aztán alszik tovább. Jó esetben. Rossz esetben állva próbálkozik, ha nem megy, nézelődik, de inkább csak bambul, szürke minden, benn is, kinn is. Nem is tudom, szürke benn, mert szürke kinn, vagy szürke kinn, mert szürke benn. Végül is… szürke.

Aztán egyszer, lassan, valamikor, valamiért, véletlen a szürke alakot ölt, valami minta bontakozik, később szín is csillan – látni kezdek. Először csak formákat, aztán már képek is körvonalazódnak, valami bennem is kezd éledezni. Már nem alszom a vonaton, már kevesebbet olvasok. Nézelődöm. Ivódik belém a látvány – szerencsére a táj nem suhan. Változatos, érdekes, hagyja érni a fotókat. Megszületik az ötlet is, s az egyre csak szaporodó fotók képekké alakulnak…

“Eljön testedért, eljön lelkedért,

Jegyed nem kéri senki sem.

Éji utas leszel, ne félj nem késik el,

Elvisz messzire, túl mindenen.

Síró füttyjelét viszi a szél

mögötte füst száll, előtte éj.

Arcok, arcok az ablaknál,

nézd kik utaznak rajta és fel ne szállj!”

P. Mobil

Síneken  - Nyugati és Pázmáneum között

Fekete Attila

fattila