Profán karácsony

Karácsonyban árnyalom, hólepte csendes fájdalom emlék lapul a jég alatt.

Nem várom a tavaszt, a hűvösben keresem azt mit a múlt tudásként nekem ad.

Sötét éjfélből a déli verőbe bámulok, s színes, széles vásznamon életem cseppjei folynak lefelé.

Értem már a drámát, át látva a lármát, hallom süket szavam szegény akkori magam.

Gyermek ez még, magam mellett állván nyilvánvaló a látvány e testben éretlen lélek maradt.

Csomagom dísz szalagjára az élet, pár könnycseppel csak annyit vésett ez te vagy.

Kibontom s tényleg, egyre lentebb érek, s már másképpen érzek csendes éj maradj.

Ajándék az élet, akár egyedül, akár mással élek, belül béke, és a tények ismerve a múltat előre nézek.

Várom, mit hoz a holnap, s nézem, hogy ragadnak tollat a kis csupasz madarak.

Végül felszállnak az égre, s festik az egészet kékre melyen ott ragyog a nap.

 

Doktorits Balázs

 

Léleknek nem hozol békét

ó busa isteni angyal!

Vér-illatos a karácsonyfa,

      – glória –

aggatva iszonyattal.

 

Foszforos tüzek emléke

perzsel, mint új pokolkör,

forog a város lángrózsában,

      – glória –

csillagszóró ha fröcsköl,

 

Csillagig növő halálfa,

ragyognak vér-zománcos

gömbjeid – szemem fájva zendül

      – glória –

a holtak homlokához!

 

Nagy László

 

 

Fekete Attila

fattila