Ott vannak mindenütt a belvárosban, ott figyelnek a régi bérházak homlokzatán, belső udvarán – csak mi vesszük észre őket nehezen. Sokan közülük azonban már rokkantan őrzik a házat, csonkán merednek ránk, az idő lekoptatta fejüket, az eső kimosta oldalukat, leesett karjuk, elvesztették társuk. Helyenként szó szerint csak a nyomuk maradt, már csak a rögzítésükre szolgáló vasrudak merednek ki a falból, már csak a ragasztás sötét foltja sejteti körvonalukat. S nem elég, hogy nem figyelünk rájuk, a régi korok ékeire, még szándékosan pusztítjuk is őket, de hát mi mást is tehetnénk, ha egyszer „útban vannak”, ha a konvektor kimenetére nincs jobb hely. Tényleg nincsen? Tényleg útban lennének? Tényleg fölös koloncok a stukkók a mai kor emberének? Remélem nem, hisz még így is, még csonkaságukban is megkapóak.

Leggyakrabban úgy sietünk el alattuk, hogy észre sem vesszük – valaki figyel a magasból, a ház oldaláról, a kapuboltozatból. Itt szörnyek rémítenek, ott angyalok merengenek, amott puttók játszadoznak. Rendkívüli a motívumok sokfélesége, általam mexikóinak, indiainak vélt alakok keverednek ősi magyar jelképekkel. Előfordul, hogy egy újonnan felfedezett figura ismerősnek hat, hát persze, „rokona”, egy hasonló motívum pár utcával odébb díszíti egy ház  falát, s a falon a tábla ugyanannak az építésznek a nevét viseli.

Domborházak - Terézvárosi stukkók

Fekete Attila

fattila